megint eltelt egy nap

2009 október 9. | Szerző: Bambi0308

 Köszönöm Mindenkinek a kedves hozzászólásokat! Nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán elolvassa valaki. 🙂

Őszintén szólva nem tudom, hogy tudnék e csatlakozni egy társasághoz sokszor próbálkoztam ezzel is. Valamiért nem úgy alakultak a dolgok. Bár nem vagyok olyan ember aki könnyen felad bármit is, de ha folyton falakba ütközök megállok szusszanni, talán éppen itt tartok.

Úgy éreztem sokszor, hogy hülyének néznek, pedig “csak” naiv voltam és ez a naivság sodort oda ahol most tartok.

Pedig én sem vágytam másra csak szeretetre, mint általában mindenki. Talán a gyerekkorom rossz emlékei miatt. Lehetne kutatni a múltban, de minek is?  Azt inkább mélyen elásnám.

Jó lenne inkább csak a jövőbe nézni hinni valamiben amiben talán nincs is. Nem vagyok hívő, megkeresztelve sem vagyok. Annak idején édesapám munkásőr volt, így nem lehetett, legalábbis így mesélték.

Nagyapám bölcsen mindig azt mondta, hogy valaminek lennie kell, de azt senki nem tudja mi lehet. Azt hiszem én is ezt vallom, valaminek lennie kell és abban a valamiben, valakiben hiszek is. Abban biztos vagyok azonban, hogy ez nem befolyásolja a sorsomat.

Azt sem hinném, hogy meg van írva előre a sorsunk és mi csak éljük az életünket egy forgatókönyv szerint. Hiszem, hogy bizonyos helyzetekkel mindaddig szembe találjuk magunkat amig meg nem oldjuk azt, azokat.

Magányosan

2009 október 9. | Szerző: Bambi0308

Én aztán tudom mit jelent a szó “egyedül”. Sokan mondják egyedül nevelem a gyerekem/gyerekeim, de aztán kiderül, hogy azért van egy nagymama vagy nagypapa esetleg nagynéni, testvér, unokatestvér.

Az én közelemben nincs ilyen… néhány barát, akikre vagy lehet számítani vagy nem.

Már nem emlékszem rá milyen nem egyedül lenni és néha úgy gondolom már nem is akarom megtudni. Sok csalódás ért a kapcsolatokban, párkapcsolatokban és barátságokban is. Nem tudom van e hozzám hasonló anya aki így érez, aki már feladta azt, hogy szerető “társat” talál és rájött az életben már csak egy feladata van, a gyermekeit felnevelni.

35 éves leszek és belül él egy lázadó tini, egy vicces, bolondos nő aki szeretett régen a társaság középpontja lenni. Egy szerető nő, aki szerette, ha szeretik és mégis úgy érzem ez már a múltam része, ami nem leszek soha már.

ANYA vagyok semmi más és még is ez a MINDENSÉG ami csak egy nő lehet.

Lehet vajon teljes értékű életem így is?

Nap mint szembe kell nézni olyan akadályokkal amikről álmodni sem mertem volna. Magam is meglepődöm, hogy ez már szinte könnyedén megy. Mi lenne ez beletörődés a megváltoztathatatlanba? Belefásulás a mindennapokba?

Megküzdeni azzal, hogy a férfi aki gyermekeim apja “éli világát” én viselem a terheket. Nem érzem jogosnak és mégsem tehetek semmit.

A nagyobb gyerekeim kamaszok akiket jelenleg az érdekel a legkevésbé, hogy anyával mi van? Persze ez természetes tudom, de mégis fájdalmas amikor néha szavakkal megbántanak akaratukon kívül.

Amikor egyedülálló anya lettem sokan mondták, hogy nekem most Anyának és Apának kell lenni egy személyben. Azt meg hogy lehet megoldani? Akkor sem tudom és most sem tudom, ahogy azt sem milyen ha nem egyedül kell megküzdenem a gyermeknevelés nehézségeivel.

Talán velem lenne a gond? Én egy “más világban” élek?

Vajon a hozzám hasonló emberek merre élnek?